5. Kötet: Leonardo- Michelangelo

 

 

5. Rész:

Testvérképek(?)

FIRENZEI PALZZO VECCHIOI CSATA

- MŰVÉSZETI IDEOLÓGIÁK KŰZDELME

Leonardo: Anghiari csata

Michelangelo: Cascinai csata

 

Ebben a fejezetben a két művészóriás: az öregedő Leonardo és a még fiatal Michelangelo firenzei Palazzo Vecchió- beli művészi és talán emberi megmérettetéséről lesz szó.

Mindkét művész tehetségét, művészetét elismerve és csodálva, a fejezet végül mégsem tartalmazza képeiket (pontosabban azok másolatait), kivételesen az Olvasóra bízza, hogy megkeresse, és figyelmesen megtekintse azokat.

Azonban nem helyhiány, vagy amiatt, hogy végül egyikük sem készült el, vagy leírni is képtelenség, hogy művészietlenek lettek volna! Hiszen Leonardo elpusztult „Anghiari csata”, és Michelangelo meg sem kezdett „Cascinai csata” falképeiről is maradtak vázlatok, másolatok, amelyek így külön sokak tetszését elnyerik.

Azonban egymás mellé helyezve azokat, olyan mértékű disszonancia mutatkozik közöttük, amelyet a szerző az önmaga által is igen szerényre értékelt színvonalú kiadványában sem kívánna bemutatni.

Sajátos „testvérképek” lehettek volna…

Képtelenség megérteni, hogy a megrendelő, és külön-külön az alkotók 1503(4)-ben, amikor leszerződtek, hogyan fogadhatták el a gondolatot, hogy akár eltérő időpontban is a firenzei városháza tanácstermében ők ketten közel egymáshoz alkossanak!

Egyetlen magyarázat, hogy nem tudhattak egymás terveiről mást, mint a témáikat. Vagy már csak túl későn,1505-ben ismerhették meg azok részleteit, amikor elkészült kartonjaikat be kellett mutatniuk?

Nyilvánvaló, hogy nézőik másról „szólni sem mertek”, mint az elragadtatásukról (ami ma is így van még).

Hogy viszont Leonardo mit érezhetett akkor, amikor megismerhette a rivális kartonokat? A művész a viszonylag „boldog” milánói alkotói korszakát követő több éves küszködése után kezdetben nyilván nagyon örült az új megbízásnak. Úgy gondolhatta- végre révbe érkezett, és formában lévén, élete legjobbját nyújthatja. Kezdetben nyilván nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy a feladatot Michelangelo pártfogója (Soderini) adta, és hogy kettőjük műve századokon át egymáshoz közel fogja díszíteni a termet.

Bár ellentéteik voltak, megbízott saját, és művésztársa tehetségében, emberségében is. Úgy gondolva, hogy a két alkotás méltó lesz egymáshoz, a maga részéről vállalta a megméretést.

Persze sejthette, hogy ebben az esetben szó sem lehet hasonló, mégoly laza együttműködésről sem, mint ami Montorfanoval az „Isteni Elrendelésnél” (lásd 4. rész) kialakulhatott. Azonban nem volt, nem lehetett felkészülve arra a „meglepetésre” sem, amelyet művésztársa- nem kis fáradsággal és alkotói energia befektetéssel - egyenesen az ő számára előkészített!

Leonardo tehát, komolyan készült arra, hogy a tőle telhető legnagyszerűbbet alkossa meg. Terveket szőtt, skicceket csinált, fantáziája messze szárnyalt. Csatajelenetről lévén szó most más érzelmeket kellett mesterien hangsúlyoznia: az elkeseredett, vad dühöt, kegyetlenséget, amelyeket Cesare Borgia hadjáratain volt alkalma megfigyelnie, és lejegyzetelnie.

A művész stílusának, emelkedett látásmódjának megfelelő- heroikus téma: az Anghiari csata” központját a firenzeiek milánói zászlóért folyó küzdelme képezte. Ez jelképes, kicsúcsosodó pillanata lehetett a harcnak, és lehetőséget adott a művésznek arra, hogy forrongó indulatait kifejezhesse! Ennek oka, előzménye tulajdon életének váratlan fordulói lehettek.

Érzéseinek igazi fortissimójává válhatott volna ez a falkép- amelynek megformálása alig bírt előzménnyel a művészetben! Megjegyzendő, hogy Leonardónak lehetett olyan motívuma, amely erre a gondolatra rávezette. A Sforza házban ugyanis nyilván gyakran eshetett szó Hunyadi János (a család igazi barátja és harcostársa) nándorfehérvári győzelméről, amelynek emlékére a déli harangszót elrendelték, és amely a későbbi elkeseredett magyarországi végvári harcokat is beleszámítva Európának vagy 250 év haladékot adott fejlődéséhez. Annak pedig akkor ismert, és emlegetett mozzanata lehetett Dugonics Titusz hőstette, aki a lófarkos lobogót kitűzni készülő ellenséggel együtt a vártoronyról levetette magát.

Ugyanakkor ez a magasztos tárgyú jelenet elvezeti a nézőt ahhoz a gondolathoz- hogyan képes az Ember feláldozni a legnagyobbat- a legtöbbet érőt –az Életét- az Emberközösség eszméért? Vagyis visszakerültünk az Utolsó Vacsora motívumához, azonban értetlenül állhatunk a szinte példa nélküli kifejezésmódja előtt!

Michelangelo témaválasztása ugyanakkor ezért tűnhet disszonáns ellenpontnak, szinte érthetetlenül „profánnak”! A „Cascinai csata” ugyanis egy olyan pillanatot szándékozott megjeleníteni, amikor az ellenségtől meglepett, meztelen fürdőző firenzei katonák szinte reménytelen helyzetből megpróbálták felvenni a harcot! Ez a mozzanat is feszültséggel teli, alkalmas jellemábrázolásra is, de arányaiban és tartalmában egyáltalán …képzeljük el egymáshoz közel a két falképet- azok részleteivel…nehezen leplezhető legalább egy ironikus mosoly…fricska az egyik művésztől a másik, vagy csak a mecénás, vagy a néző felé?

Nehéz megérteni, hogyan válhatott mégis győztessé egy pályázatban, amelynek célja éppen a Városháza díszítése volt? Talán a témája és ábrázolásmódja segíthette volna a honatyák hazafiasságát, és ésszerűbb döntéseit? Hiszen akkor még sok tanácsterembe üdvös lenne ajánlani! Esetleg megfélemlíthette volna az éppen ultimátumot átadó francia követeket- akik harcképtelenné nevették volna rajta magukat? Vagy épp azért, mert Michelangelo ezen alkotása nem hasonlított sem korábbi sem későbbi gyönyörű műveire? No nem, ami a kidolgozását illeti, az valóban nagyon művészi, ha feltételezzük, hogy a másolatok többé- kevésbé hűen adják vissza az eredeti kartonon láthatókat!. Ugyanakkor azonban a téma és az ábrázolási mód eléggé groteszk, sőt- szinte obszcén is. Legalábbis sok olyan „jelképet” alkalmaz, amelyet a bulvársajtó még ma sem használ ki igazán…

Igen- kimondható: Michelangelo vázlata egy nagyon művészi groteszk, talán jobb is, mint amilyeneket Leonardo szokott rajzolni, persze csak jegyzettömbje lapjain. Ha a másolat valóban hű- akkor alakjai stilizált anatómiai tanulmányokhoz hasonlóak, kígyózó, nem reális izmokkal. A tekintetek is sokfélék, és kifejezők- de hogy mit, az érthetetlen, vagy inkább nevetséges. Mint csatajelenet, irreális, hiszen arányaiban, és mozdulataiban köze sincs ahhoz. Ugyanakkor sok olyan jelkép, részlet és megoldás látható rajta, amelyek Leonardo stílusjegyeire, sőt- közvetlenül az „Utolsó vacsora” neki fájdalmas pontjaira is utalnak..

Itt ne az alakok meztelenségre gondoljunk- ami Michelangelónál visszatérő, sőt- jelkép értékű motívum! A Sixtus kápolna mennyezetén számtalanszor ismétlődve ma már nem botránkoztat meg senkit sem. Vagyis nem maga a „meztelenség” ami ebben a művében érthetetlen, és szokatlan. Hiszen más festők korábban is alkalmazták ezt az ábrázolásmódot, amely mint a kés- csupán „eszköz”, jóra- gonoszra egyaránt használható. Michelangelo nagyon bátor volt, hogy az embert olyannak mutassa, amilyen, és elég tehetséges is, hogy azt el tudja fogadtatni! Kezdeményezései más „lázadó” művészeknek, mint pl. Veronesének is jó érvet szolgáltattak, aki a „Vacsora Lévi házában” tárgyalásán a bíróság előtt így védekezett:

Rómában, a főpapi kápolnában Michelangelo megfestette a mi Urunk Jézus Krisztust, az ő anyját, szent Pétert, és az egész mennyei tömeget, és mindet meztelenül, beleértve Szűz Máriát is. Azok az alakok a legkülönbözőbb pózokban állnak, nem nagy tisztelettel megfestve” (lásd 3. rész)

Tehát nem alakjainak a meztelensége a probléma, hanem az, hogy a kép összhatásából hiányzik minden- ami őreá – az ő örök-életű művészetére jellemző, viszont van benne valami…ami egészen másra. Mintha eleve nem azért készítette volna, hogy az végül megvalósuljon? Ahogyan nem is készült el Leonardo elvonulása után sem. Vagy csak azzal együtt lett volna jó?

Ha a szinte kötelező, ájult elragadtatás mellett őszinte vélemény is mondható, e mű valószínű rendeltetése a másodlagos olvasata: Leonardo kiszorítása a festészetből, kifejezésmódja, a mérhetetlen és kegyetlen irónia által! A harc most nem Milánó, hanem Leonardo és művészete, illetve mindaz, amit az eszmeileg képviselt, ellen irányult! Igazi reneszánsz hevességgel, és kellően rejtőzve ahhoz, hogy „áldozatát” aki addig arról mit sem sejthetett, hirtelen meglepve, fedetlenül, fedezetlenül, nevetségesen, és védekezni képtelenül -mint a fürdőző katonákat- érje!

Mert csak az, aki a lelki szemeit behunyja, nem láthatja, hogy a kép főképpen Leonardo és tanítványai, valamint legfőbb alkotása, az „Utolsó Vacsora" kigúnyolásáról szól, azért készült! Nincs értelme egyenként felsorolni ennek bizonyítékait, aki akarja, megláthatja, megszámlálhatja maga is!

Michelangelo félredobva korábbi méltóbb, a lovasok küzdelmét ábrázoló próbálkozásait, Római diadalútja előtt hozta létre ezt a ma már mindenki által csak csodált groteszket. Amit azonban a művésztársak akkor még jól értettek, és hosszú ideig vitatkoztak rajta, ki Leonardo, ki pedig Michelangelo igazát emlegetve! Volt olyan is, aki karddal szabdalta össze Michelangelo kartonját…Szóval- ne mondja senki- hogy Firenze harca ez- mert a művészeké volt- pontosabban két művészeti- sőt: filozófiai ideológiáé!

Leonardo egy újító, ám konzervatív irányt képviselt: ő a korábbi vallási filozófiai elvárásoknak próbált megfelelni, míg Michelangelo elvetett minden formai és tartalmi korlátozást.

II. Gyula pápa pedig neki adott igazat! 

Végül is akkor - mi volt ez az egész? Tehetné fel a kérdést bárki, aki még láthatta Leonardo falképét is. Akinek viszont ezek az „áthallások” nagyon is megmozgathatták a fantáziáját, aki leginkább megérthette üzenetüket?

Semmiféle dolgot nem lehet sem szeretni sem gyűlölni, amíg meg nem ismertük.” (Leonardo)

Ha véleményt alkotunk a kérdésről, akkor a szituációba önmagunkat helyettesítve gondoljuk meg, hogy miután Leonardo megismerte Michelangelo vázlatait, milyen harc kezdődött benne el! Egyfelől képtelenségnek tartotta, hogy alkotása ahhoz közel legyen látható századokon át, másfelől pedig vállalt feladatát is teljesítenie kellett!

Amit végül meg is tett, a képet csodálatosan megfestette. Eljutott addig, amikor azt az új falképrögzítési technológiájával (amelyet kicsiben állítólag már sikeresen kipróbált) fixálnia kelljen! Valószínűleg hagyott kevés időt arra is, hogy a megrendelő, és más művészek is láthassák: teljesítettem, ilyenre képes vagyok! Nyilván sokan láthatták is így- félig, vagy inkább teljesen készen – hiszen a híre messze terjedt, másolatok is készültek róla. 

Utána viszont- Isten ítéletére bízva magát, és műalkotását- hozzákezdett ahhoz, amit a kép „rögzítésének” nevezett!

A legnagyobb és egyben legkisebb uralom, az önuralom” (Leonardo), amelyet talán először életében- most képtelen volt megtartani!

Mondják (talán csak mese ez is?) - tüzet rakott, óriásit, amekkora olyan hatalmas falképhez kelhetett, amely azonban alkalmas volt arra is, hogy megfutamítson bármely „ördögöt”, aki e falak közé befészkelte magát! Amelyről még Savonarola, a nemrégen megégetett újító lelkész is- akinek „eszmei tüzével” táplált, valóságos máglyákon Botticelli számos alkotását maga is elégette- csupán csak álmodhatott! Amilyent Benvenuto Cellini a medúzafejes szobra kiöntéséhez létrehozott és révült rémülettel, hogy vajon elég lesz e hozzá a bronz- táplált! Amilyent Leonardo is látni szeretett volna a Francesco Sforza lovas szobrának öntőmodellje mellett megtervezett öntőműhelyében (persze mérnöki gondolataival még megzabolázottan)- amelyet a szeme előtt, galád módon íjaztak szét! Elűzték Mecénását, megszüntették csodálatos alkotó korszakát, nyugalmát?

Leonardo ezt a szörnyű tüzet, (ahogyan mondják, hiszen ki tudja?) talán először és utoljára életében- akkor és ott- mégis létrehozta és teljes erőből, zaklatottan, semmivel sem törődve táplálta! Olyan gyönyörűen, és hatékonyan, ahogyan csak egy hozzáértő tehet tönkre akarva- akaratlanul valamit! Hogy a festék még a kép felső részén is megfolyt! És talán dühöngve- szitkozódva, zokogó lélekkel búcsúzott tőle, füst és könnyek között! Mert igazi, elkeseredett küzdelem folyt a Palazzo Vecchioban – Leonardo, a művész, egyedül, prédaként hagyva próbálta megvédeni eszmeisége zászlaját! Miközben feláldozta élete fő művét- ami pedig többet jelentett számára az életénél is!

Csak találgatható, hogy a „hiba” akkor még esetleg javítható, vagy hogy a falkép újrafesthető lett volna még! Látható azonban, hogy a művész végül elállt ettől a lehetőségtől. Hiszen szörnyű morális, fizikai, és anyagi veszteség volt az ahhoz képest, hogy tudhatta: újabb erőfeszítései eredményeképpen műve végül is „méltatlan” környezetben díszelegne századokon át?

Ha egyedül vagy, magadé vagy” (Leonardo)

A mester, akinek Montorfanoval feltételezett jó alkotói viszonya is bizonyíthatja, mennyire objektív, baráti és toleráns tudott lenni más, nála idősebb, talán kisebb képességű művészekhez, most legbelül, saját lelke által- túlzásba ragadtatott! Nemes gondolkodással- előbb megmutatta, hogy mint művész, mire képes! Azután pedig azt is- hogy mit képes megtenni a tisztességéért- hogy az meg ne csúfoltassék!

Ma persze mindezt az „értők” sommásan csak hibájaként nevezik!

Pedig indítékait akkor még mások is tudhatták, s így végül igazából nem is róhatták fel neki…sem Michelangelónak különösebben a sikertelenséget! Mert tény, hogy a másik műalkotás is hasonló sorsra jutott- nem készült el soha! Talán mennyei, talán földi akaratból végül mindkét „vetélkedő” falkép elenyészett, kérdésnek hagyva meg: vajon melyik tetszett volna jobban? Talán sem Michelangelo, sem a Tanács nem tartotta már olyan fontosnak, hogy legalább a második elkészüljön?

- Igaz, Michelangelo hamarosan Rómába ment, de visszatérhetett volna, vagy tanítványaival fejeztethette volna be!

- Igaz, Leonardótól elvárták, hogy munkáját fejezze be, de végül is új pártfogói támogatásával elbocsátották.

Mert a „Környezet” (amely ezt a feszült szituációt eredendően létrehozta!) ezúttal igazából egyiküket sem vádolhatta! Tüzet- Vizet, közülük is a leghatalmasabbakat terelte egy zárt „kazánba”- alkalmas szétválasztás, és „biztonsági szelep” nélkül, még fel is korbácsolva azokat. Így végül azt kapta meg- amit megérdemelt! Nem perelhetett tovább! Hiszen a kár valójában a fékevesztett elemeket érte, akik így hiába oltották ki egymás drága, varázslatos erejét!

Ezt akkor még sokan megérthették! Ma pedig már csak azt, hogy „Leonardo elrontotta”? Miközben elveszítve önmagát- vagyis saját alkotását- valójában a Palazzo Vecchiót vélte megmenteni attól, hogy óriások szellemi erőfeszítésének eredményeképpen két egymáshoz alapvetően nem illő mű valósuljon meg benne? Bármely kiváló alkotó rémálma lehet, hogy az, ami külön szép, vagy legalább érdekes, együtt, akkor és ott- kártékony?

Így értünk félre mindent?

Leonardo pártfogói azonban elrendezték az ügyet- ők jól ismerték a művész értékét!

Ahogyan az is természetes, hogy a faragatlan városi potentátok időről- időre „kikopnak” A helyükbe lépő újaknak viszont feltűnhetett, hogy a tanácsterem végül milyen sivár! Hiszen szinte megmagyarázhatatlanul csupán Leonardo alkotásának a „szíve” –a küzdelem a zászlóért- maradt benne meg, amelynek viszont csodájára jártak, másolták! Furcsa egyébként, hogy a tűzben éppen az miért nem folyt meg? Talán Leonardo ott más alapozást használt, olyant amely fütyült a lángokra is? Amilyen kísérletező szellem volt, könnyen lehetséges…

Így nyilván felmerült a kérdés a firenzeiekben is: hátha mégis befejezhetné, esetleg a másik falszakaszra is „mázolhatna” még valamit?

Minderről annyi tudható csak, hogy idővel követség indult a francia királyhoz: Leonardo térjen vissza Firenzébe, és fejezze be a művét!

Úgy gondolhatnánk, hogy mindez nagy elégtételt okozott Leonardónak, pedig lehet hogy éppen fordítva, öregségét nagyobb biztonságban (mint pl. egy firenzei börtön) nyugodtabb feltételek között szándékozott betölteni. Így csak örülhetett annak, hogy a küldöttség az ő művészete méltatásával, de nélküle tért vissza!

Mit lehetett tenni? Miután nyilván sem Leonardo, sem Michelangelo nem mutatott rá hajlamot, hát végül (évtizedekkel később) az „ügyet” egy harmadik művész- Vasari keze simította el, aki teljesen újrafestette a termet! Aki mindkét másikat nagyra becsülte, és akiről találgatják, hogy Leonardo tönkrement festményét is egy fallal elzárva megőrizte?

Művész nem gondolhat ki olyan nagyot, hogy egy márványtömb ne rejtse már magában „ (Michelangelo)

Jogos lehetett viszont, ha Michelangelo is kapott díjazást, hiszen ő is megdolgozott érte. Különösebb veszteség a „Palazzo Vecchiói” ütközetből kifolyólag egyébként sem érhette, hiszen tele volt érdekes szobrászati megbízásokkal, amelyeket értékesebbnek, magasabb rendűnek tartott a festészetnél! Kezdetben azért komolyra fogta a dolgot, egy vázlatán lovast is ábrázolt. Talán amikor látta, hogy ez a feladat túlságosan igénybe veszi, és a kedveltebb szobrászattól elvonja, vagy hogy Leonardo ebben a mesterségben meghaladja őt, akkor mondott le annak méltó befejezéséről, a valódi versenyről? Vagy amikor bizonyossá vált, hogy II. Gyula pápa éppen egy kedvére való munkára- hatalmas síremléke létrehozására elhívja, s így freskója úgysem valósulhat meg, csinált egy új vázlatot, amellyel látszólag teljesített, emellett jól szórakozott is? Fiatalabb volt, tehetséges, célratörő, kíméletlen- és sikeres!

Ahol több az érzés, több a szenvedés is” (Leonardo)

Leonardo azonban akkor még nem tudhatott erről semmit. És utána már sohasem heverhette ki, és feledhette el ezt a megaláztatást! Egyebek között hazájában alig kapott már jelentős festői megbízatást. Mindez oka lehetett annak is, hogy még- inkább a természet és mérnöki tudományok felé fordult. Meg annak, hogy látszólag könnyen elszakadt hazájától. Szomorúan komoly-derűs arcmásai, a „Keresztelő Szent János” képek azonban azt sejtetik: a kíntól nem! Mert szinte ugyanaz történt most, mint Verrocchio „Colleoni" lovas szobrával, amelyet megszégyenítve az alkotója maga csonkított meg- levágva a modell viaszfejét.. Csakhogy Leonardo alkotását az idő végképpen eltörölte. Egyetlen vigaszként abból a szomorú időből csupán édesanyja szerető mosolyának emléke: a Mona Lisa (6. rész) maradt vele- attól haláláig nem vált meg.

Aki jelentéktelen emberek ellen harcol, nem nyerhet semmit.”- mondta Michelangelo, korának stílusában, hiszen Machiavellit még ő is ismerte.

E mondása a körülmények ismeretében az ellenfelét- Leonardót is „dicsőíti”.

Az eredménytelen küzdelemből azonban legfeljebb olyan elégtétele származhatott, hogy pályatársát sikerült elkeserítenie, és ellehetetlenítenie. Habár, ha meggondoljuk …az is valami!.

Nézve alkotásainak hosszú listáját- és látva magukat a műveket – mégis méltán hajolunk meg hihetetlen nagysága előtt! Hiszen az ő élete is szakadatlan, életveszélyes küzdelem volt. („…Az élet célja…a küzdés maga…”)

De azért megkérdezhető- valóban szükség volt e arra, hogy mindez így történjen? Ha valaki nagyon erős, akkor muszáj mindent törni- zúznia, ami szépet más alkothatott?

Vagy az is lehet, hogy később megbánta tettét? Mert bizonyítható, hogy így történt!

Minden festő jól tudja lerajzolni önmagát” (Michelangelo)

A Sixtus kápolna mennyezeti freskóján szinte érthetetlenül- Ádám csaknem kérően tekint a szigorúnak, ám megbocsátónak is tűnő Istenre, aki  éppen lelket ad neki, és akinek modellje akár Leonardo is lehetett volna…vagy talán ő is volt? Mert kicsit hasonlít rá! De akkor Ádámé vajon ki, hiszen maga Michelangelo nem volt szépnek mondható! A Palazzo Vecchiói események idején ő 29, Leonardo 53 éves, már szakállas öreg- eléggé a képhez illő mindkettő! Bár a szerző tudja, hogy feltevése nagyon is vitatható, sőt- valószínűtlen, azonban szívesen gondolna arra, hogy ez a lelki kapcsolat, és béke, amely inkább csak nekünk fontos, közöttük –még Leonardo életében- valóban létrejöhetett!

Istent tehát Ő emberalakban festette meg, és ezt el is fogadták.

Hiszen ha megpróbálnánk elképzelni a jelenetet másképpen megfestve, pontosan azt tapasztalnánk mint Leonardo esetében, aki a Szentháromság eszméjét szintén nem szokványosan, galamb- Szent Lélekkel, hanem egy szenttel, akit az betöltött, ábrázolta! Egyszerűen: Michelangelo sem tehetett mást, minthogy újítson, és eljárása igazolódott, mert művét az emberek túlnyomó többsége mégis úgy érti, ahogyan az „írva” van, és talán pontosan egy másik ábrázolás lett volna félreérthető!

Pedig Isten most az ujját nyújtja Ádám felé, nem pedig rálehel, mint azt a Biblia írja! Látható tehát, hogy Michelangelo sem félt eltérni a vallási dogmáktól, persze inkább az egyszerűbb megértés irányába, megkönnyítve témája ábrázolását.

Más kérdés, hogy talán emiatt, egyesekben kétségek merülhetnek fel abban is, hogy melyikük, és mit adott át a másiknak? Bizonyosan ez a teremtés pillanata, és nem inkább egy későbbi, másik, amelyben már lélekkel bírva Ádám kér Istentől? Vajon kit ábrázolhat az a félve elhúzódni látszódó nőalak, akivel Isten által kapcsolatba kerülhetett?

Itt álljunk meg egy pillanatra, hogy a Cascinai Csata feltételezett másodlagos olvasatát mégis röviden elemezzük. Azon ugyanis a kép középpontjában mintha Leonardo lenne látható, aki bal kezében (balkezes volt) valamiféle kopja- ecsettel rohan a part felé, amelynek mentén, ugyanolyan sorrendben az „Utolsó Vacsora” alakjai láthatók. A Leonardo mellett jobbra fekvő, első pillantásra férfinak tűnő alakot az akkor éppen állítólag lázas beteg firenzei vezér megszemélyesítésének tartják, holott mozdulatai, testábrázolása alapján valójában nő! Más, a képen látható személyek is nevesíthetők, bizonyítva, hogy az egész egy akkor mindenki által jól megérthető gúnyrajz volt.

Ahogyan Leonardóról írják: „…Jelleme lehetetlenné tette beilleszkedését Firenze nyilvános életébe, ahol….mindennaposak voltak a kegyetlenül otromba tréfák…”

Remélhető csak, hogy ez a másolat kevéssé hasonlít az eredetire. Ha viszont igen, ezt is egy olyan „tréfának” szánhatták, és bizonyára egyesek nevettek (mások dühöngtek) miatta. Amíg rá nem jöttek, hogy a tréfa visszájára sült el, és maguk lettek nevetségesek! Hiszen Leonardo és az élet keményen „visszatromfolta” azt - a terem a művészóriások képei nélkül, hosszú ideig dísztelen maradt, és már sohasem válhat „olyanná”.

A Művészet- nem Tudomány, ám nem is Vallás! (Persze ez is- az is.) Ezt éppen Savonarola kevéssel korábbi ténykedése, amelynek sajnos, sok alkotás áldozatául esett, igazolhatja!

Aki mások nyomában jár, sohasem kerülhet elébük; aki maga nem tud jó dolgokat alkotni, a másét sem használhatja jól fel.” (Michelangelo)

Vajon ez a mondása nem arra emlékeztet, amikor tanítvány tanára ellen lázad? Ha másért nem, mert olyan alapról kell induljon, amelyet ö teremtett meg?

A Palazzo- Vecchiói ütközet végül eredménytelen, azonban nem „döntetlen” volt! Hiszen Leonardo festői pályafutását alkotóereje csúcsán valósággal kettétörte!

Vesztes azonban nemcsak ő, mi is szegényebbek lettünk egy, a küldetéséhez éppen hogy felnőtt festőóriás legszebb, örökre elmaradt alkotásaival!

Ma már úgy is gondolhatjuk, hogy fátyolt reá, nem a festők civódása a lényeg, hanem a műveik!  Azonban közéjük kellene számítani Leonardo feltételezhetően szép, és tanító célzatú, azonban elmaradt, vagy félremagyarázott műveit is, amelyek talán szebbé és jobbá tehetnék a mai világunkat?

A kortársak ezt még valószínűleg jól értették! Közöttük Raffaello Sanzio is, aki az „Athéni Iskola” allegorikus festményében Platónnak kölcsönzi Leonardo arcvonásait. Mellette, vele vitatkozva Arisztotelész halad- akinek a művész többek szerint Michelangelo eszményesített arcvonását adta. (Az előzmények alapján csakis ilyen párosítás tűnhetne jogosnak!). Mások szerint viszont Michelangelo valójában a kép előterében látható! Az utóbbi esetben azonban kétséges, hogy Platónt valóban Leonardo  személyesíti meg, hiszen akkor kivel vitatkozik?

A dilemma tehát az, hogy vajon két Michelangelo, és egy Leonardo, vagy pedig csupán egy Michelangelo szerepel a képen? Ami szintén kevéssé valószínű, hiszen Raffaello önmagát is megmutatja a kép jobb alsó sarkában- miért ne tette volna ugyanazt meg Leonardóval is, akit szintén nagyon tisztelt, szinte mesterének tartott!

Miért, és mikor kerülhetett Michelangelo a kép középpontjába? Hiszen így ő éppen a „tudományos haladás” útját látszódik szinte elmozdíthatatlanul elzárni! Ami akár megütközést is kelthetne bennünk, amelyet azonban a kép szépségén és tartalmán érzett ámulatunk szinte azonnal elnyom…

Olyan „gordiusi csomó” ez amit közismerten csak elvágni lehet, kibogozni nem!

Azonban valamiféle magyarázata ennek a kettősségnek mégiscsak kell, hogy legyen! Csupán találgatható: hogy probléma megoldása talán éppen a kéztartásukban rejlik! Platón ugyanis Istenre mutat, ami Leonardo akkor még jól ismert, konzervatív- reformista szemléletű jelképe volt (lásd 9. rész). Arisztotelész viszont a földre, hiszen akkor még Michelangelót tartották a gyakorlatiasabb, modernebb szemléletűnek (lásd 3. rész)! 

Raffaellónak bizonyára volt  tudomása kettőjük elháríthatatlan ideológiai, művészi, és emberi ellentéteiről- egyebek között a feltételezetten arról szóló, Palazzo Vecchioi „csatájukról” is!

Hiszen a „Cascinai csata” láthatóan nem csak Leonardót, hanem Botticellit is „megtréfálta”.  Mindketten Filippo Lippi, és Verrocchio tanítványaként a konzervatív reformizmust emelték hihetetlen magas szintre! Ami azonban 1505 -ig már „kínos” lehetett, ma már csak kevesen gyakorolják. Értelmezése pedig teljesen a visszájára fordult: a mai vélekedés szerint Leonardo a gyakorlatiasabb, Michelangelo pedig vallásosabb! Raffaello azonban a kép megfestésének kezdetén még bizonyára nem így gondolta. Nem lehetetlen tehát, hogy ahogyan Leonardónak az „Utolsó Vacsora” esetében (4 rész), Raffaelónak is meg kellett változtatnia annak eredeti koncepcióját, a közepére megfestve Michelangelo most már valós portréját is…

Persze ez a feltételezés nem bizonyítható, sőt bizonyára sokak számára elfogadhatatlan is.

Azonban az ”alkotók” (mecénások, művészek, környezet) viszonya ma is élő probléma, ami óhatatlanul visszahat a műalkotásokra is:

- Az Utolsó Vacsora (4. rész) kapcsán azt mutattuk be, hogyan dolgozott együtt két művész egyetlen műalkotás: a mindkét falképet magába foglaló, feltételesen Isteni Elrendelésnek nevezett komplex mű: a Santa Maria delle Grazie refektóriumának egységes díszítése érdekében.

- Arról is esik majd szó, hogyan lépett hallgatólagos szövetségre a Környezet és a Művész egy Mecénással szemben (lásd. 3. rész, Lakoma Lévi Házában)

- Helyes e azonban, hogy a Környezet, a Mecénás és egy Művész- egy másik Művésszel szemben, akár szándék nélkül is- ilyen „megalázóan” foglaljanak állást?

 

Hát igen- az emberközösség formálódásának titokzatos hajnala – a reneszánsz- még sokféle találgatásra adhat lehetőséget! Az idő jótékony- kártékony homálya a dolgoknak a valóságtól eltérő színezetet adhat…és sejthetően messze még az igazságot felmutató nappali világosság. Ha az egyáltalán elérhető- sugallja a refektórium újjáépített, ám ma is még dísztelen keleti fala- rajta az idő háború miatt „megszakadt útjával” (4. rész)! Kérdés, elegendő azt csak a falon majd egyszer újrafesteni- gondolkodásunkban meg nem?

A nagy érzelmek azóta persze elcsitultak, a jelen a múltat belepte porral, amelyből csak az igazán fontos csúcsok láthatók. Van e értelme ezt a csendet megbolydítani?

Nem lehet e pusztán csodálni az alkotásokat? Hiszen szerző is nehezen viseli el az általa vélt ellentmondást a lenyűgöző alkotások és alkotóik között. Kell, hogy ennek valamiféle magyarázata legyen az apró-cseprő érdekeken túl számunkra is!

Talán az, hogy vannak művek, és művészek, amelyek a véges létű Emberhez szólnak, amelyeket nemcsak megkezdeni, de készen látni is akarnak? Mások pedig –a végtelent ostromló Emberközösségé, amelyeket valaki csak elkezdhet, de egy emberöltő alatt, vagy tán sohasem fejeződhetnek be, mert mások kell, hogy folytassák azokat? Hogy e művek és a művészek egyszerűen csak más „szentségeket” szolgálnak, fontosakat mindnyájunknak? Megértünk már arra, hogy értsük, mi a tudatos létezés, és hogy melyek az útjai?

A Palazzo Vecchiói küzdelemben nem csak a két nagy művész jövője dőlt el- hanem sokkal több- a reneszánsz nyomában megszülető emberközösség gondolkodásmódja! Ami ma létezik: színes- kavargó, meztelenségében is olykor jó, vagy kegyetlen világ- annak a döntésnek is folyamodványa!

Talán így is kellett, hogy legyen, mert hogy ilyen a világok legjobbika? Sokan mondanának ellent!

Leonardo által a milanói Santa Maria Delle Grazie kolostor refektóriumában létrehozott komplex ábrázolás: amely a két freskót összekapcsolja, és amely feltételesen „Isteni elrendelés”-nek nevezhető, azt az üzenetet hordozza, hogy a jó és a gonosz közötti döntés nem egyszerű, még annak sem, aki pedig a „tudója” (4. rész)!

A kezemben forgatok egy kis márványból faragott emléktárgyat- az Utolsó Vacsora torz „kópiáját”…azt is megalkotta valaki, talán összekacsintva az előző hasonlókkal?

Miért ne hagyhatnánk úgy, ahogy van, hogy Leonardo igazsága végleg feledésbe merüljön?

Vagy inkább, ha már a művéről finom munkával sikerült leválasztani a „rámázoltat”- tegyük meg talán – saját érdekünkben- az életével is?